elsvédesülés Pesten – ötödik nap

Utolsó nap az önreflexiós városnéző sétából – avagy élményhatározó és tünetegyüttes gyűjtemény amiből tudod, hogy (túl) sokat éltél skandinávia svédországi csücskében.

A korábbi idevágó posztokat pedig keressétek itt.

  • intoleránsabb lettem
    Sok minden téren.
    Macskaszőr vagy a laktóz nagy mennyiségben kiüt. Ne kérdezzétek, hogy mi történne ha ezek kombinációjával futnák össze, nem akarom megtudni.

    És az áltudományokra is a kritikusabb szemmel nézek – pontosabban fogalmazzunk úgy hogy sokkal érzékenyebb a BS receptorom mint korábban. De ezt nem nehéz beélesíteni a mindennel szkeptikus svédeknél, ahol ha nincs a Karolinksa vagy más neves helyi egyetem által valami alátámasztva, akkor az nagyjából mint elmélet/teória/gyógymód nem létezik.
  • feministább lettem
    Hiszek a szisztörhoodban, abban, hogy ha nem kaparjuk ki nőként egymás szemét piszlicsáré okok miatt (“Milyen már a haja!”, “Hogy néz ki!”, “De a feminizmus nem erről szól!”, és társai) akkor minden picivel könyebben menne az egyenlő megítélésért folytatott propagandában. Nem fújolok senkire (kivéve ha ordas paraszt bunkó módon próbálnak arról meggyőzni hogy a nőnek hol a helye és mit tegyen a testével és ki legyen ahhoz hogy sikeres legyen – mert erre ugrok) de sokszor felmegy a pumpa a hazai kultúrát nagyjából folyondár módjára benőtt hímsovinizmus kapcsán.
  • viccesebb nem lettem – de nőtt az öniróniára való hajlamom
    Ha egy, csak egy dolgot sikerülne átköltöztetnem a svéd kultúrából a magyar hétköznapokba, akkor ez lenne. Amikor nem csak képes vagy meglátni, felismerni ÉS beismerni, hogy valamiben tévedtél vagy nem jól közelítetted meg, de képes vagy önmarcangolás nélkül jót nevetni magadon vagy viccet csinálni magadból és a helyzetedből. Hogy tudod, hogy nem kell mindent olyan vérkomolyan venni. Hogy az eléd gördített nehézségek ellenére képes vagy perspektívába helyzeni a saját életedet és jobb esetben egy jót nevetni egy rosszul választott frizurán, egy bukott állás interjún, vagy egy betegséggel járó megváltozott életrenden.
    Ne értsetek félre, nem hiszem hogy az önirónia különleges vagy általános skandináv képesség (mert nem az), de azt tudom, hogy a sok dráma helyett amit már pár nap turistáskodás után is átlát/megél az ember egy városban, sokkal előrébb tartanánk a mások és a saját problémáink megoldásában, ha kicsivel engedékenyebbek lennénk önmagunkhoz és megengednénk magunknak azt a luxust, hogy egy jót röhögünk a saját hülyeségeinken.
Advertisements

Tizenkét hónap az erdőn

Ezt a posztot négy éve írtam – egy évvel azután hogy kiköltöztem Svédországba. Most, költözés után öt évvel még mindig ugyanaz a kérdés: “Otthon vagyok itt? Nem tudom.”
De, viszont és ámbátor – ma megkaptam a házi feladatot a következô napokra/hetekre/hónapokra/évkere – “Ne agyalj annyit”.
Ez lesz a mantrám.
Hátha menni fog.
Addig is happy 5th anniversary a love refugee bloggernek itt északon.

szmörgószbord*

A bôröndök útra készen.

Utolsó check a lakásban: mindent elzártam, mindent elpakoltam, anyunak öszzeraktam a hazaküldôs batyukat (ergo mindent amit már se a bôröndökbe nem fért bele, amit mégsem akarok elvinni magammal, amit nem hagyhatok a lakásban és még ki tudja mi még), lámpákat lekapcsoltam, kulcsokat elpakoltam, uti papirjaim meg vannak. Hm mi van még?

Peti csenget. Dögfáradt, dög melege van (nekem is) de jön és lecuccolja a mázsás minibôröndömet (amibe belefér egy mini viziló is) és elvisz Kökiig, ahol anukával talalkozunk. Aki fel akarja adni a lányát a repülôre. Mert ô már csak ilyen 🙂

Kiérünk a reptérre. Sokan vannak. Mindenkinek melege van.
Nekem meg túlsúlyom. Mindegy. Kifizetem.

Apát felhívjuk a reptérrôl mert ô nem tudott jönni. Ìgy is elpityergi magát a telefonba, mert az egyszem pici lányról van szó és akivel ezután még kevesebbet lehet majd talalálkozni.
A lavina elindul, mert anyuka nem tartja magát tovább.

“De Anya…

View original post 427 more words

Tizenkét hónap az erdőn

A bôröndök útra készen.

Utolsó check a lakásban: mindent elzártam, mindent elpakoltam, anyunak öszzeraktam a hazaküldôs batyukat (ergo mindent amit már se a bôröndökbe nem fért bele, amit mégsem akarok elvinni magammal, amit nem hagyhatok a lakásban és még ki tudja mi még), lámpákat lekapcsoltam, kulcsokat elpakoltam, uti papirjaim meg vannak. Hm mi van még?

Peti csenget. Dögfáradt, dög melege van (nekem is) de jön és lecuccolja a mázsás minibôröndömet (amibe belefér egy mini viziló is) és elvisz Kökiig, ahol anukával talalkozunk. Aki fel akarja adni a lányát a repülôre. Mert ô már csak ilyen 🙂

Kiérünk a reptérre. Sokan vannak. Mindenkinek melege van.
Nekem meg túlsúlyom. Mindegy. Kifizetem.

Apát felhívjuk a reptérrôl mert ô nem tudott jönni. Ìgy is elpityergi magát a telefonba, mert az egyszem pici lányról van szó és akivel ezután még kevesebbet lehet majd talalálkozni.
A lavina elindul, mert anyuka nem tartja magát tovább.

“De Anya megbeszéltük, hogy a repülôtéren nem sírunk,
mert elmosódik a sminkünk és romlik az ázsiónk!”

Ekkor már mindegy, mert anyu szeme könnyes, meg már picit az enyém is.

Még integet nekem, én meg neki mikor a biztonsági kapun áthaladok. Ami persze becsipog. Hülye hajcsattjaim persze, mutogatom neki mielött eltünnék a duty free felé.

A gép késik, de nem számít. Még nem utaztam a norvégokkal, kíváncsi vagyok mit adnak a kedvezményes repjegyáraikért.

Levegôben vagyunk, végül egy óra késéssel. Bakker, a vonatom!
Azt már nem érem el így a késéssel…Faja…

Mindegy. Helló Balaton, pá-pá Balaton.
Helló Balti tenger! Hm, van itt más mint víz meg erdô???

Próbálom feltalálni magam az Arlandán.
K nagy ez a reptér.
Információs pult, hah, remek.
Vonat arra, thanks.

Késöbbi vonatra van jegy? Remek!
Ehm, annyiba kerül mint a repjegyem????
Ehm, na mindegy, egy felnôtt lesz, thanks.

“Lekéstem a vonatom, kijössz elém 6-ra?”
Csendes szomorú beletörôdés de utána lelkes “Of course!”

Padon ülök, nézem a fel-leszálló repülôket. Szeretem nézni a fel-leszálló repülôket.
Ezt a fejezetet még elolvasom a könyvbôl, aztán mehetek a vonathoz.

Bah, hülye aluljáró! Alig 10 fok én meg a 25fokos ruhámban.
Végre, vonat, nem 10 fok, hm 200km/h????
Nem véletlenül nem látok semmit az ablakból kinézve.

Stockholm Central. Kafa. Lássuk hol a vonatom.
A fenének kellett ennyi szart beleraknom ebbe a bôröndbe…
A fenének nem segít valaki fel a vonatra…

Oki, 2 óra nyugalom, addig se kell vonszolnom a pakkokat.
“Segítesz majd leszedni a vonatról? Asszem túlpakoltam a bôröndödet…”
“No worries, I’ll be waiting right next to the train.”

SMS Katitól. “Hiányozni fogsz Edus nagyon.” Még egy gombóc a torokban.
Kár hogy a barátokat nem lehet bedobozolni es exportálni…

18.05, Linköping Central.
Le van vágva a haja. Leszed a vonatról, ahogy igérte.

Hazamegyünk.

Valahogy így kezdôdött pont egy évvel ezelôtt a nagykaland.

Azóta túl vagyok egy viszonylag forró nyáron, egy nagyon szép ôszön, egy kurva sötét és hideg decemberen, egy 26 éve nem látott hosszú és hideg télen, egy hûvös tavaszon, végig tapasztaltam a svéd nemzeti ünnepek és hagyományok sorát (mondtam már hogy a midsommar milyen jó buli???), megtapasztaltam a kultúrsokkot és a téli depressziót, és azt, hogy a Bëlga “De szar itt élni” cìmû opuszában mennyi sok igazság van. Àtértékelôdött bennem a barátság fogalma és jópár emberi kapcsolatom megváltozott.

Otthon vagyok itt? Nem tudom. Sok mindent szeretek itt, és sok mindent nem.
Pont ugyanúgy, mint amikor Magyarországon éltem.

Hogy meddig tart a SvensKalandozás? Még nem tudom.
Vár rám egyévnyi tanulnivaló augusztustól, és a
tartózkodási engedélyem is még érvényes egy darabig.
Szóval még egy darabig kalandozok itt egy kicsit.

Majd mesélek.