a BSI rendes

És együttérzõ!
Screen Shot

Egyrészt rendes, mert a lemondás bár szomorú, de olajozott szerkezetként mûködõ opció (míg itt északon a vaskos koronáid nagyjából elúsznak ha lesérülsz – kivéve ha talász egy naív hõst, aki bevásárolja magát a helyedre, vagy ha van egy jol kiállított orvosi papírod amin az áll, hogy anyira meg vagy operálva, hogy nem tudsz részt venni a versenyen, mégha akarsz se), másrészt meg sajnálják, ami így, sebeimet nyalogatva és a nem üzemképes bokámra bambulva jól esik.

Ha nagyon hisztis szeretnék lenni, akkor felsorolhatnék egy csomó érvet, hogy miért nagyon rossz nekem, hogy nem futok le a hétvégén 21kmt, de akkor végképp sajnálattal tekintene rám a kedves olvasó, mondván “Ez hülye”, úgyhogy nem nyavalygok. A hangomat amúgy is kímélni kell a 17. kilométer körülre, ahol le kell ordítanom a svéd fejét, hogy “Heja, heja!”. Mert persze öt behülyítettem januárban, hogy awwwww, fussuk már együtt át Pestet keresztül-kasul, aztân persze én kiesek a sorból mert egy nyamvadt aerobic órán szétzúzom a szalagjaimat…Mondjuk õ meg mindig elhagy 2,5 km után minden versenyen úgyhogy kapjabe – még ha olvasod szvíthárt, akkor is (ezesetben puszi a fejedre hogy érted mit írok ide!) És persze heja, heja!

elmentem futni

Néha nagyon döglött hal szaga van ennek a blognak, pláne akkor amikor hetekig nem terelek ide új tartalmakat. Van, amikor egész egyszerűen fejben túl szivacsos vagyok ahhoz hogy új posztot készítsek ide (persze ilyenkor van tumblr, de az mégis más), meg sokszor nagyon nehéz az elmúlt hat év alatt mindennapossá vált svéd életemet blog szinten érdekes szintben feltüntetni (egyébként se az, mert a mindennapok azok itt északon is csak mindennapok).

És van amikor egész egyszerűen (és nagyon dacosan) nem akarok (megint) gép előtt ülni, amikor csak mindenáron a szabadba vágyok és a kilométereket akarom gyűjteni a lábamba.

Ez csak azért esedékes és fontos (legalábbis nekem) mert a nagy tél közepette kitaláltam, hogy idén teljesítek három félmaratont. A terv eredetileg úgy nézett ki, hogy egy maratoni mennyiségű verseny (értsd két félmaraton) minden évbe be kell hogy férjen a naptáromba, aztán egy lájtosabb kardiológiai beavatkozás következtében (rátok bízom hogy mennyire ássátok bele magatokat a WPW szindróma és a katéteres abláció részleteibe) ez a terv tavaly borult, úgyhogy idén “nyílván” 3 félmaraton a cél ha már tavaly egy elmaradt kardiológiai okokból.

A jelentkezés kötelez, és az első félmaraton vészesen közelít felém (Göteborg, május 23-án), és kilómétereim terén a kardiológiai kitérő és januári vírusos takonykór révén nyílván nem ott tartok, ahol szeretnék, de borzasztó makacs emberként nem nagyon vagyok hajlandó feladni a terveimet, és amikor tudok, megyek és futok (vagy jógázok, vagy bringázok – attól függően hogy a nevében nagy, de teljesítményben nem túl nagy gluteus maximusom meg a kis megheckelt szívem mit enged éppen).

Szóval ha nem vagyok itt, akkor éppen elmentem futni, vagy futásból jövök, vagy futás miatt éppen jajgatva ülök és járok (mint épp most).

image

Drukkoljatok hogy a tervek nem borulnak és hogy kis szív ide, edzetlen fizió oda, végig viszem ezt a három nagy kört az idén. Mégha nyugdíjas tempóban, akkor is.

(Ha meg érdekelnek a részletek, akkor tetszés szerinti futó oldalon vadásszatok le (Runkeeper, Garmin, SmashRun, és esetleg az Endomondo). A bonusz drukk mindig segít – neked is, nekem is.)

holnap ilyenkor…

…Göteborgban állok, futószerelésben és azt várom hogy indulhassak a Göteborgi félmaratonon.

Na ja, a futás és én…

Soha nem voltam egy nagyon sportos alkat. Gimiben gyógytesi mûfajban zúztam, egyetem alatt kényszer hatására Fit Ballon ugráltam (ami lássuk be, jó móka volt), de nagyjából mindig úgy voltam a rendszeres testmozgással, hogy persze persze, jó ez, és hasznos, de kell ez nekem?

Amire a válasz általában az volt, hogy ááá, majd holnap…

Aztán nagyjából két éve bekattant valami.

Szószerint.

Mert az ember normális esetben nem kell fel a gép elôl a London Maraton képeit és cikkeit olvasva, hogy hm, de jó lenne ezt a távot egyszer nekem is lefutni.

De a blogger esetében ez történt.

image

két év, négy láb, jópár kilométer

A terv, hogy egy egész maratont lefussak az évek alatt odaáig izmosodott, hogy örülök ha egy vagy több félmaratonnal meg tudok bírkózni és ha ezt a 21 km-es távot egyre jobb idôvel tudom legyôzni. Ezt kilóméterrôl kilóméterre érzi az ember. Tudod hogy mennyi munkád van az elsô 5, 10, 15 kilométerben, azt is tudod hogy hobbi sporttárs vagy 40 órás munkahéttel, és azt is tudod, hogy önmagadhoz képest mekkora lépés azt mondani, hogy holnap félmaratont futok.

Vicces egyébként, mert a svédek többsége spotzsarnok, aki gyerekkora óta ûz valami sportot és aki felnôtt korára (ha) futásba vág az általában maratonra hajt. Olyannyira, hogy helyi futóberkekben a bennfentesek 10km-ben beszélnek (értsd – hogy mennyi idô alatt futod le a 10 km es távot) – ami magában foglalja azt is, hogy nagyjából senkit nem érdekel, hogy a nulláról hogy tornázod fel magad 5, 6, 8, 9 vagy 12 kilométerre.

De nem is ez a lényeg.

A lényeg hogy minden egyes kilóméterrel önmagadat gyôzôd le.

A lustaságodat, a régi énedet, a nyafogásodat, hogy jaaaj ma nincs kedvem ehhez, a zabagépet, aki benned él és örökké enne amíg ki nem hízol az összes nadrágodból – és még sorolhatnám.

Aki ezek után úgy képzeli el hogy az egész életem másról sem szól mint a futásról, az közel jár a valósághoz, de:

  • a legtöbb esetben halálnyûgösen és zéró saját akarattal megyek ki futni
  • még nem lettem kockahasú sportfasiszta aki életének minden szeletét a polár óráján mutatott értékeknek veti alá
  • még van más beszéd témám mint a futás (bár belátom, ez nem mindig jön le)

Szóval az átalakulás még nem teljes, de be kell látnom, hogy az alábbi jelek kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy valami elborult bennem:

  • a könyvespolcomon megtalálható néhány híresebb futóbiblia, úgy mint Born to RunEat and RunWhat I talk about when I talk about runningHeja, heja (svéd celeb futóbiblia)
  • tudom, hogy mikor lesz a közelemben a legközelebbi 5/10/21 km-es verseny (és jó eséllyel már ott vagyok a részvételi listán)
  • az újságospolcoknál megakad a szemem a Runner’s World legutóbbi számán (és minden hasonló futóspecifikus kiadványon)
  • három pár futócipôm van (ebbôl kettôt kinôttem és csak érzelmi okokból vannak még a polcon, de akkor is)
  • törzsvásárlói kártyám van a helyi sportboltban (ahol kizárólak akciós termékekre vagyok hajlandó költeni, de akkor is)
  • nyaralásnál fontos szempont hogy hol tudok futni és hogy a táskába beférjen a futócucc (két éve bezzeg hülyére röhögtük magunkat a svéddel amikor a Maya Rivieran a “hülye futó svédeket” láttunk izzadni – most meg mi is csatlakoztunk a moron league-hez…)
  • éremfalam van itthon (mert hogy a svédek a versenyek nagyján mindenkinek érmeket osztogatnak – még nekem is, aki általában a futottak még kategóriában teljesít)

Bár nem hiszem hogy ez a lehetô legrosszabb dolog ami történhetett velem itt északon élve, de kár lenne letagadni – a futás kívülrôl belülrôl megváltoztat.

Ès aki picit is benne van ebben a világban, az tudja, hogy mirôl beszélek.

Akit még nem ért el a fertô, viszont flörötöl a futás gondolatával, annak bátran ajánlom a Born to Run-t, mint olvasmány vagy könnyedebb inspirációként az Oatmeal idevágó webcomic-ját. Nem mondom hogy ha fentieket elolvasod akkor minden áron futni akarsz, de lehet hogy segít az elhatározásban hogy kell ez neked vagy sem.

És ha már eljutottál addig, hogy igen, akarom, belevágok, de nem tudod hol kezzd, akkor kezdd a telefonodnál. Minden platformon elérhetô valamilyen futós applikáció, és ha program nevében vagy leírásában benne van hogy “couch to 5k” – akkor jó helyen jársz.

Ha nekem sikerült, akkor bármelyik hozzám hasonló kanapészörnynek menni fog.

Szóval hajrá hajrá!


Lábjegyzet:

A GöteborgsVarvet a világ legnagyobb félmaratoni rendezvénye, idén 64000 regisztrált résztvevôvel és közel 200.000 szurkolóval (értsd nézôvel). Mint minden nagy világeseményen, itt is az elit mezôny futamát lehet majd a TVn élôben végigkövetni, míg minket, átlagos futókat, majd a netes TV közvetít annak, akit érdekel. Tavaly jelentkeztünk elôször erre a derby-re, de akkor a költözés és a munkám nagyjából minden edzôs tervünknek keresztbe tett, úgyhogy elhatároztuk (mert természetesen a svédet is magammal rántottam két éve ebbe a hülyeségbe, nehogy már egyedül szenvedjek edzzek :D) hogy idén megpróbáljuk újra. Ami nem szerepelt a terveink között, az egy sérülés (bokaficam jellegû, ezt a sved gyûjtötte be majdnem egy hónapja) és egy izmos megfázás (ez a csomag rámesett két hete), ami így, 24órával kezdés elôtt kevéssé lelkesìtô, de az az igazság, hogy mindketten túl naívak és makacsak vagyunk, ahhoz, hogy idén is feladjuk. Úgyhogy nem adjuk fel. Biztos hogy nem mi leszünk a leggyorsabbak a mezônyben, és nagy valószínûséggel nem itt fogjuk megdönteni az egyéni rekordjainkat se, de megbeszéltük, hogy végigcsináljuk, gyógyuló bokával, és köhögôs tüdôvel együtt.

Mert mi már csak ilyen fura emberek vagyunk 🙂

Szurkoljatok nekünk!