elsvédesülés Pesten – első nap

Most hogy egy hetet itt lengek Budapesten, elhatároztam hogy lejegyzem azokat a kórtüneteket amikre én vagy az itteni barátaim felkapják a fejüket. Élményhatározó és tünetegyüttes gyűjtemény amiből tudod, hogy (túl) sokat éltél skandinávia svédországi csücskében.

  • Közlekedési lámpák: ha nem kattognak, nem moccanok.
    Mert annyira megszoktam, hogy mindig kattognak az északi akadálymentes törekvések miatt, hogy ha zöldre is vált a gyalogosátkelőnél a lámpa, akkor sem moccanok. Pedig látok (állítólag).
  • Készpénz: nem tudok mit kezdeni azzal ha nem használhatom a bankkártyám.
    Északon néha a WC használatáért is csak kártyával lehet fizetni, és a buszon egy jegyet nem tudsz venni (sokszor) bankkártya nélkül. Êrtsd nem használok készpénzt, mert nem vagyok rákényszerítve.
    Ez hazalátogatás során mindig azzal jár, hogy egyrészt bambán bámulom a bankjegyeket, másrészt (illetve legtöbbször) lila lesz a fejem amikor turisztikailag frekventált helyeken bárgyú mosollyal megosztják velem az infót, hogy bankkártyával nem, viszont Erzsébet, Szép és még kitudja milyen, nemzetközi standerdekkel mérve ismeretlen kártyákkal tudok csak fizetni (hja, meg készpénzzel).
  • Magyar termékek a boltban.
    5 éveseket megszégyenítő bárgyúsággal tudok rácsodálkozni a boltok polcain sorakozó termékekre. Egyrészük üres halmaz, mert azután tüntek fel, hogy én eltűntem, egyrészük ismerős és keresett, de ilyen téren vegetáriánusként nagyon egyszerű képlet vagyok (csak adjátok meg a heti füstölt sajt és túró rudi készletem és jól vagyok), de a nagyrészük idegen, mert vagy nem nemzetközi márkák, vagy nem svédül van rájuk írva hogy mi van a dobozban.
    És nincsenek plasztikfóliába és tubusba tuszkolt félkilós dzsemek és lekvárok. Ez is nagyon furcsa.

De mindezt leszámítva persze jó itt.
Folyt. köv. holnap.

Advertisements

vizilabda északi szemmel

Mit ne mondjak senkit sem hat meg itt északon hogy vizilabda EB van és hogy nyerünk mint állat.

Ès úgy en bloc maga a vizilabda, mint sport sem hatja meg az északi szíveket. Az átlag svéd kb annyit tud errōl a sportról amennyit a lelkes magyar kis száj elmesél neki hébe-hóba.

Erre nagyjából akkor jöttem rá amikor anno Linköpingben a svéd-finn nemzeti válogatott rangadóját az uszoda lelátójának első sorából néztem végig.

Kb 20 nézővel együtt.

Ingyért – mert a szervezők örültek ha látnak néhány drukkolót a lelátón. A nagy népnemzeti meccsen – ami bármi más sport esetében egy egész hetes sport-orgia.

Emlékszem sokkos állapotban néztem végig az amúgy rémunalmas és vontatott meccsett. Fura volt megélni, hogy ami otthon lázba hoz és lelkesít egy fél országot az itt kb 20 embert érdekel.

És ez a rácsodálkozás minden vizilabdavilágesemény környékén utólér.

Pedig 77-ben még rendeztek is vizes EB-t – vizilabda meccsekkel együtt-  errefelé (Jönköping-ben), amit persze hogy naná meg is nyert az akkori magyar válogatott.

Mindenesetre legalább van remény – még a svédeknek is.
Úgy hívják őket hogy ifi vizilabdázók.

Tinédzser életkorú csapatok, helyi versenyeken és kupákon remekelnek (alacsony popularitás mellett, nem válogatott szinten, de akkor is!), teli vannak halálmagas lányokkal (és bizonyára fiúkkal is, de én a lányos vonalat ismerem) – és tadám: magyar edzőkkel.
Amelyik csapatnak nincs magyar vonatkozású edzője, annak van éves magyarországi edzőtábora Hódmezővásárhelyen.

Imádat ahogy a svéd anyukák és apukák izzadnak azzal hogy elmondják hol van a lányuk/fiúk edzeni.

Az kevésbé imádnivaló hogy minden évben úgy jönnek vissza a gyerekek az edzőtáborból, hogy nem értik miért kell mindenütt készpénzzel fizetniük (és nem kártyával) és miért van az hogy minden évben valaki át akarja őket vágni valamelyik étteremben, de ez egy másik poszt tárgya lesz.

A lényeg hogy jó kezekben vannak a svéd fiatalok és nekik köszönhetően egyszer talán majd lesz olyan vizilabda EB (néhány évtized múlva) , amit majd a svéd nemzeti TV képernyőjén lehet megint követni.

Addig marad a stream, a rádio, a VLV és az összes emlék amit a Hajósban drukkolva szerzett az ember lánya. Anno.
Na meg a Malmsten kapuk – amiket persze a svédektől szereznek be minden LEN-es viziversenyen.

édes anyanyelvünk

Mainstream leszek, és megemlékezem a költészet napjáról Ove Berglund segítségével, aki átültette József Attilát édes anyanyelvünkrôl a svédek édes anyanyelvére.

Lägg din hand

Lägg din hand
på pannan min
som handen din
var min

Värj mitt liv
med sten och kniv
som livet mitt
var ditt

Älska mig
så ljuveligt
som hjärtat mitt
var ditt

Forrás


And for you who don’t really know why a poem from a Hungarian poet on the 11th of April is any kind of a big deal, go wikify yourself a bit or try asking the great world wide web about Attila József’s poetry.

senkinek nem akarom megmondani

Idézet következik.

“A választójogod nem ahhoz kötődik, éppen melyik országban élsz, hanem az állampolgárságodhoz. Sokunk, attól függetlenül, hogy külföldön él, ezer szállal kötődik Magyarországhoz. Rendelkezünk ott ingatlannal, vállalkozással, esetleg szükségből hátrahagyott gyermekekkel, családdal. Ezért minket közvetlenül érint, mi történik otthon és ezt a választójogunkkal élve szeretnénk is befolyásolni. (…) Azt pedig senkinek nem akarom megmondani, neki mi a jó, sem odahaza, sem külföldön. A magam, és közvetlen családom érdekében szeretnék élni a választójogommal, bárhogyan is igyekszik a jelenlegi kormány ezt megnehezíteni.”

Idézet vége.

Forrás.

Utóirat:
A határidő március 29, 16 óra (CET).

külhoni ünnepeim

Nem tudom hogy ti, akik velem együtt nem a kismagyar reality-ben töltitek mindennapjaitokat hogyan élitek meg a nemzeti ünnepeket külhonban?

Az elsô nemzeti ünnepeim idekint furcsák voltak. Nem voltak tüntetések, nem volt majális és vurstli és népünnep és hosszúhétvége, semmi könnygáz és tömegverekedés, nem voltak utcalezárások, kokárdák vagy tüzijátékok, senki nem harsogott a hangosbeszélôbôl és az esti híradó sem jegyezte meg, hogy hányezren vonultak az utcára a mai napon.

Ezeknek az ünnepi kiegészítôknek a hiányában és a svédek teljesen más típusú nemzeti ünnepléses rituáléjai kapcsán minden év márciusában/augusztusában/októberében eltûnôdök egy picit azon, hogy vajon mitôl nemzeti ünnep nekem március 15 vagy augusztus 20 vagy október 23. Mit jelentenek nekem ezek a napok és hogyan tartoznak hozzám egy olyan környezetben, ahol Petôfi, Szent István, vagy Nagy Imre nem köszön vissza minden sarkon vagy utcanévtáblán.

Anno mikor kiköltöztem, igyekeztem nagyon tudatosan megtölteni ezeket a napokat tartalommal és formával. Semmi kedvem és affinitásom nem volt soha bezzegmagyarkodni ezeken a napokon, se otthon, se külhonban, de mégis valahogy akarva-akaratlanul próbáltam megtalálni magamnak itt külföldön a magam kis 15.éjét, 20.áját és 23.áját. Próbáltam kokárdát hordani és zászlót lobogtatni és magyar filmet nézni, bármi olyat találni ezekben a napokban, amik valahogyan összekötnek a történelmemmel és ezeknek a napoknak a jelentôségével.

Próbáltam kialakítani rutinokat, hagyományokat, szokásokat.
Próbáltam. Múlt idôben.
Már nem próbálok.

nemzeti ünnepeim egykor...

nemzeti ünnepeim akkor…

Kokárdát még néha ugyan tûzök, de zászlót már nem lobogtatok (legfôképpen mert nincs zászlótartónk az új lakásban), és a magyar moziestjeimet se (szerencsére) csak a nemzeti ünnepek határozzák meg.

Ami viszont tudatalatt, de hagyománnyá vált, az a HVG nemzeti ünnepes percrôl percre rovatának a követése, az aktuális nemzeti ünnephez kapcsolódó külföldi újságcikkek szemezgetése és a nagy “nemzeti-nem-jól-van-ez” típusú panaszkodás, amit valahogy sikerül mindig valami rövid vagy hosszútávon külhonba szakadt magyar anyanyelvûvel megejteni a nemzeti ünnepek környékén.

...és most

…és most

Vizuális példával élve klasszikus kocsmapolitizálást képzeljetek el vegytiszta svéd környezetben, habzó Borsodi és tajtékos istennyilák helyett kávéval és némi pitével megspékelve. Ès sütis villával.

Nekem ezt jelenti a külhoni ünnep.

Hogy a saját anyanyelvemen panaszkodhatok kortárs kulturális, társadalmi és politikai kérdésekrôl, sütis villával a kezemben, kávéscsészével a jobbomon.

Kinek mi.